A feministák “túltolják”? Pár szó a feminizmus vélt extremitásáról

Milyen valid, konstruktív kritikával illethetjük a mai feminista mozgalmat? – ez volt a kiindulási pontunk az új epizódhoz való témakutatás során. Az Instagram követőinkkel folytatott beszélgetések, személyes üzenetek azonban egy másik kérdést vetettek fel. Beszéljünk hát egy kicsit arról, hogy átesnek-e a ló túloldalára a mai feministák, és hitelteleníti-e ez a kritika a feminizmust? Eszti véleménye következik.

A feminizmushoz való hozzáállásunkat, a mozgalom hiányosságait, problémáit, és valamilyen szinten az introban felvetett kérdést is megválaszoltuk az alábbi epizódban – ha még nem tetted, vagy ha nincs kedved most olvasni, hallgasd meg itt:

A feminizmus “már csak a férfigyűlöletről szól”?

Szokásunkhoz híven az új epizód témáját még annak megjelenése előtt, az Instagramon hirdettük meg, majd sztoriban tettünk fel kérdéseket. Özönlöttek a válaszok, a feminizmusról, úgy tűnt, mindenkinek van véleménye – és a legtöbb nem volt kimondottan pozitív. Néhány példa:

“Fontos sajnos [a feminizmus], de sokszor átesnek a ló túloldalára, ami csak ront mindenen.”

“Fontos, de nagyon sokan képesek túltolni és az ellenkezőjét kiváltani”

“Már csak a férfigyűlöletről szól…”

“A feminaziktól (sic!) megőrülök. Szerintem nem a gyűlölet a megoldás”

A válaszokból kirajzolódó kép szerint a legtöbben úgy gondolják: a feminizmus céljai nemesek (voltak), de manapság túl sok a szélsőséges, radikális feminista, akik “átesnek a ló túloldalára”.

Bezzeg a “régi” feminizmus…

Amikor valaki a “mai feminizmus” túlkapásait kritizálja, azt implikálja, hogy bezzeg a “régi” jobb volt. Az üzenet: régen nem volt ilyen radikális, ilyen extrém, mostanra ment csak el szélsőséges irányba a mozgalom.

Ez a feltételezés nem lehetne messzebb a valóságtól. A ma természetesnek vélt alapjogok – például, hogy egy nő tanulhat, szavazhat, nyithat bankszámlát vagy indíthat vállalkozást – a 19. században (vagy a 20. elején…) kimondottan extrémnek számítottak. A közvélemény a feminizmust, a mozgalomban résztvevőket és annak céljait már akkor féktelennek és szélsőségesnek tartotta.

Azok a feministák pedig, akik ezeket az alapjogokat kiharcolták nekünk (vagy legalábbis a fehér nőknek, de ez egy másik cikk története), nem illedelmes, visszafogott virágszálak voltak, akik szolidan felvetették a törvényi egyenlőség ötletét. Nem, a feministák már a mozgalom kezdetén a polgári engedetlenség eszközeit kihasználó, sokszor militáns aktivisták voltak.

A (nem kimondottan visszafogott) szüfrazsettek

A brit “Women’s Social and Political Union”, azaz WSPU, vagy ismertebb nevükön a szüfrazsettek 1903-1918 között Emmeline Parkhurst és két lánya vezetésével a nők választójogáért küzdő szervezet volt. A WSPU tagjai a mottójuknak (“Deeds, not words” – azaz “Tettek, nem szavak”) megfelelően a direkt akciók és polgári engedetlenség hívei voltak: ablakokat törtek, postaládákat, üres épületeket és templomokat gyújtottak fel, bebörtönzésük esetén éhségsztrájkoltak.

Közel 1000 brit szüfrazsettet tartóztattak le a WSPU működése alatt, de a szervezet elérte a célját: 1918-ban a 30 évnél idősebb nők megkapták a szavazati jogot (TheDirectActionMovement.com).

Egy másik példa a polgári engedetlenségre a feministák között Mary Maloney ír szüfrazsett, a Women’s Freedom League tagjának esete. A békés tüntetéseket szervező aktivista arról híresült el, hogy fellépett az 1908-as időközi választásokon induló Winston Churchill ellen. Maloney egy hétig követte Churchillt a kampánya eseményeire, és követelte, kérjen bocsánatot a nőjogi mozgalomra tett lenéző kijelentései miatt. Miután ez nem történt meg, Mary egy nagy kézi haranggal nyomta el a beszédébe belekezdő politikus hangját (Irish Central).

Az USÁ-ban 1913-ban alapított National Woman’s Party (NWP) többek között a brit szüfrazsettektől eltanult módszerekkel lobbizott a női szavazójogot biztosító 19. alkotmánymódosításért. A felvonulások, nyilvános felszólalások, petíciók és egyéb erőszakmentes módszerek voltak a NWP fő tevékenysége, de idővel ők is azt vették észre, hogy agresszívebb módszerekhez kell fordulniuk a céljaik eléréséhez.

Az áttörést végül a Fehér Ház körül állított, hónapokig tartó sztrájkőrség (angolul picketing) hozta meg, amely során több szüfrazsettet letartóztattak és bebörtönöztek. Ez felkeltette a figyelmet és szolidaritást váltott ki az ügy iránt, és – a folyamatos lobbizás mellett – elhozta a női szavazójog törvénybe iktatását 1920-ban (Library of Congress).

Szőrös lábú, humortalan ünneprontók

Ahogy a szavazójogért küzdő nőket, az 1960-as években szexuális ás reprodukciós jogokért fellépő, második hullámos feministákat is elítélte és lenézte a közvélemény.

A társadalom felszínesnek bélyegezte meg őket, amiért testszőrzetről és melltartókról beszélnek, és a feministákat humortalan, férfigyűlölő, szőrös lábú hárpiákként sztereotipizálták. A média azzal hiteltelenítette el az aktivistákat, hogy a feminizmusról múlt időben beszélt, mint ami már elérte a célját és ezzel megszűnt létezni (ismerős valakinek?) (GirlsGlobe.org).

Ugyanígy támadták az 1990-től kezdődő, társadalmi igazságosságot, metszetszemléletet és inkluzivitást hirdető harmadik hullám feministáit, és ugyanígy vágják rá a mai feministákra, hogy extrémek, radikálisak, a céljaik a valóságtól elrugaszkodottak, “átesnek a ló túloldalára”.

Az igazság, úgy tűnik, az, hogy az antifeministák évtizedek óta találnak módot arra, hogy “ezt a mai feminizmust” kritizálják. A feminizmus sosem volt elfogadott, ünnepelt mozgalom, sem akkor, amikor alapvető jogokért és törvényi egyenlőségért küzdött, sem akkor, amikor például elnyomó szépségideálokra hívta fel a figyelmet.

Az antifeministák a mai napig a szélsőségesség, radikalizmus vádjával állnak a haladás útjába.

Az antifeministák évtizedek óta találnak módot arra, hogy “ezt a mai feminizmust” kritizálják.

Ma természetesnek tartjuk, hogy nőként az otthonon kívül dolgozunk, a bankszámlánkra érkezik a fizetésünk, egyetemre járunk, vagy ha úgy hozza az élet, elválunk. 50 év múlva, remélem, azt fogjuk természetesnek tartani, hogy nem elfogadott munkahelyi vagy utcai szexuális zaklatás, nem burjánzik a nemi erőszak kultúrája, és nem vallásos alapon szabályozzák a méhvel rendelkezők egészségügyi döntéseit. Hogy alanyi jogon járnak higiéniai termékek mindenkinek, aki menstruál, és nemtől függetlenül mehet fizetett szabadságra, aki szülővé válik (a férfigyűlölő jövő, amit a feministák akarnak!).

De ehhez az kell, hogy (ahogy az előttünk az utat kitaposó feministák tették) mi se higgyünk azoknak a hangoknak, akik szerint ez a harc már felesleges, célját tévesztett, alaptalan, vagy extrém.